Mérgek, drogok 1.

"Minden dolog méreg, ha önmagában nem is az; csupán a mennyiség teszi hogy egy anyag nem méreg."
	Paracelsus

Manapság már nem olyan könnyű úgy megmérgezi valakit, hogy ne tudódjon ki a tettes kiléte, de ahogyan olvashattátok a kriminalisztika történelmében is, ez nem mindig volt így. Manapság már szerencsére rendelkezünk kellő felszereléssel, amiknek hála csökkent a mérgezésben elhunytak száma.

De mi is az a méreg?
Biológiai szempontból, az olyan anyagok számítanak mérgeknek, amik élő szervezettel érintkezve károsodást, betegséget, vagy halált okoznak (általában halálfejjel jelölik).

A mérgeket többféleképpen is csoportosíthatjuk:

I. Eredete szerint:
 - szintetikus ( pl. kábítószerek)
 - ásványi ( pl. arzén)
 - állati eredetű - méregmirigyek - ( pl. kígyóméreg)
 - növényi eredetű - alkaloidák - ( pl. nadragulyakivonat)

II. Szervezetbe jutás módja szerint:
 - szájon át, emésztőcsatornán keresztül ( pl. arzén)
 - légzőrendszeren keresztül ( pl. szénmonoxid)
 - egyéb módon - pl. méhlepény, anyatej,nyálkahártya, stb. - ( pl. alkálilúg)
 - kültakarón keresztül ( pl. kénsav)

III. Támadáspont szerint: 
 - immunrendszerre ható méreg ( pl. nikotin) - immunrendszer működését gátolja, legyengítve a szervezetet
 - idegméreg ( pl. kígyóméreg) - központi idegrendszerre hatva, pillanatok alatt bénítja le a szervezetet
 - izomméreg ( pl. muszkarin) - harántcsíkolt izmok sejtjeiben okoz kárt
 - sejtméreg ( pl. alkohol) - szervezet valamennyi sejtjét károsítja
 - vérméreg ( pl. szénmonoxid) - vagy az oxigénszállítást, vagy a véralvadást gátolja
 - enzimbénító méreg ( pl. acetaldehid) - szervezet működéséhez szükséges enzimek valamelyikét bénítja

IV. Hatásmechanizmus alapján:
 -  szummációs hatású anyagok ( pl. nikotin) - szervezetbe kerülve lebomlik, majd kiürül, de ez idő alatt visszafordíthatatlan károsodásokat okoz, többszöri szervezetbe jutás esetén összeadódnak a hatások
 - loncentrációs hatású mérgek ( pl. gyromitrin) -  a jellemző küszöbszint alatt nem fejtik ki hatásukat, idővel kiürülnek
 -  kumulatív hatású anyagok ( pl. ólom) - elraktározódnak a szervezetben, és minden újabb bevitel után nő a mennyiségük, majd egy küszöbszint elérése után kifejtik mérgező hatásukat

V. Kémiai jelleg szerint:
 - szerves
 - szervetlen

VI. Halmazállapot szerint:
 - szilárd ( pl. arzén)
 - folyékony ( pl. savak)
 - légnemű ( pl. szénmonoxid)


A mérgezésnek három fajtája létezik, van a krónikus (idült), a szubakut (félheveny) és az akut (heveny) mérgezés.

A krónikus mérgezésnél a folyamatos méregfelvételtől számítva hónapok, esetleg évek múlva jelennek meg az első tünetek. Ismételten a szervezetbe jutó, kis mennyiségű méregadagok idézik elő. A méreghatás tartós.
A szubakut mérgezés elhúzódóbb, több napig is tarthat.
Akut mérgezés esetében egyszeri, nagy adag méreg hatására keletkezik, gyors, néhány perctől ritkán pár napig tartó kifejlődés.

Mérgezések felosztása súlyosságuk szerint:

 - Könnyű lefolyású mérgezés: a szervezet tűrőképességét alig meghaladó mennyiség jut a szervezetbe, a tünetek enyhék, alig felismerhetők és általában gyorsan, maradéktalanul eltűnnek.
 - Középsúlyos mérgezés: a mérgező anyagra jellemző, de nem életveszélyesek a tüntetek.
 - Halálos mérgezés: percek, órák, vagy napok alatt következhet be.

WhiteCollar

Nárcisztikus személyiségzavar

A nárcisztikus zavarban szenvedőknek nincs szükségük külső megerősítésre, saját magukban lelik fel a gratifikációt, azaz nem bízzák másokra magukat, amikor biztonságot és önbecsülést keresnek. A gyengeséget és függőséget fenyegetően élik meg. A nárcisztikus személy meg akar felelni , ezért a halatom és presztízs foglalkoztatja, státuszra és felsőbbrendűségre törekszik. Fél az öndetermináció elvesztésétől, büszkén hivatkozik eredményeire, karrierista: hatalmasabb, szebb, gazdagabb és fontosabb akar lenni a többieknél. Lényegében nem az számít neki, hogy mások mit gondolnak vagy mondanak, hogyan vélekednek róla, mert biztonsága talpköve az amit ő gondol magáról. Figyelmen kívül hagyja mások véleményét és standardjait, és elsősorban önmagában találja meg a kielégülést.

A nárcisztikus jelző többet jelent az egocentrikusságnál, vagyis az ilyen személyekre jellemző vágy- és szorongáshajtott viselkedésnél. Azt is jelöli, hogy túlértékelik magukat, érzelmeiket inkább önmaguk felé irányítják, másoktól viszont nemcsak elismerést, hanem önbecsülésük folyamatos "táplálását" várják el. A nárcisztikus személy arrogáns, társadalmi csoportja tagjait és a konvenciókat fölényesen kezeli, lenézi. Kevélysége, gőgössége együtt jár mások kihasználásával, mert kiválasztottsági, felsőbbrendűségi érzése ürügyén úgy érzi, természetes, amit másoktól követel, s ezért semmi hála nem jár. Tehát a nárcisztikus elemi felsőbbrendűségi és "megemelt" önértékelési illúziója azt a hitét táplálja, hogy elidegeníthetetlen és megfellebbezhetetlen joga van a "különleges bánásmódhoz". Jellemzője a a viselkedést és /vagy fantáziát átható nagyzásosság, az empátia hiánya és túlérzékenység mások velük kapcsolatos értékeléseivel szemben.

A nárcisztikusz személyiség főbb jellemzői:
1., kritikára, bírálatra dühvel, szégyen- és megalázottságérzésekkel reagál (még ha ezt nem is juttatja kifejezésre)
2., interperszonálisan kizsákmányoló: céljai elérése érdekében a többieket kihasználja
3., saját fontosságát nagyzásosan éli meg, azaz sikereit és tehetségét eltúlozza, vagy megfelelő eredmények hiányában is azt várja, hogy mint "különleges képességűre" figyeljenek rá.
4., azt hiszi, hogy nehézségei csakis rá jellemzőek, unikálisak, és őt csak egészen különleges emberek érthetik meg,
5., képzeletüket kitölti a korlátlan sikerességgel, hatalommal, csillogással, szépséggel vagy ideális szerelemmel való foglalatoskodás
6., kiválasztottsági érzésük van: elvárják, hogy egészen különleges bánásmódban részesüljenek, például, hogy nekik ne kelljen egy sort végigvárniuk, ha másoknak ezt kell tenniük
7., hiányzik belőlük az empátia, képtelenek felismerni és átélni, mit éreznek mások, és például csalódottak lesznek, meghökkennek, ha egy komolyan beteg barátjuk lemond egy találkozót
8., az irigység érzése szinte eluralkodik rajtuk

Viselkedésük jellemzői: nyugodtak, hűvösek és magabiztosak, elégedettnek és kiegyensúlyozottnak tűnnek, többségük azonban szerénytelen, hivalkodó, önhitt, sznob és arrogáns másokkal. Hiányzik belőlük az alázat, bevallottan önzőek és kicsinyesek, kizsákmányolóak. Gőgös, kevély önteltségük alaptalannak látszik.
Különleges bánásmódot és kiváltságos státuszt várnak el, s nem látják ennek irracionális és teljesíthetetlen voltát. Aki (elő)jogaikat megkérdőjelezi, arra dühösek lesznek. Gondolkodásukat nem korlátozzák, expanzívan fantáziálnak vagy racionalizálnak, hogy ne kelljen a valósággal és a mások véleményével szembenézniük. Kudarcaikat sikernek könyvelik el, önigazolóan okoskodnak, és leszólják azokat, akik nem fogadják el őket nagyszerűnek és értékesnek.
Élénk képzeletük is besegít abba, hogy általában jól érzik magukat, optimisták, jó a hangulatuk. A valóságot nagyzolva eltorzítják, és többnyire gondtalannak tűnnek, azonban igen gyorsan el tudnak kedvetlenedni, ingerlékenyek és bosszankodók, ha ismételt visszautasításban részesülnek. Ilyenkor megalázottnak és üresnek érzik magukat.

Nincs sok konfliktusuk, múltjuk talán túlságosan is kegyes volt hozzájuk: sokat vártak tőlük és meg is kapták ehhez a kellő bátorítást. Általában bíznak az emberekben és hisznek abban, hogy "jól mennek majd a dolgok". A valóság azonban időnként rettenetes, de még a hétköznapok realitásai is sokszor felbosszantják a nárcisztikust, ezért nem nagyon lelkesednek, ha "hozzájuk nem méltó dolgokkal" kell foglalkozniuk, s ilyenkor racionalizálnak vagy arrogánsan kivonják magukat. Ha sikertelenséggel, megalázó helyzetekkel találkoznak, vagyis ha a valóság nem kíméli őket, eleinte szégyen- és ürességérzéseik elől fantáziáikba menekülnek. Ha nem érik el céljaikat, megpróbálnak saját magukban örömet találni, de mivel nem tanulták meg az önkontrollt és a tárgyilagos valóságvizsgálatot, képzeletük hihetetlenül elragadja őket.

Amit nem képesek a fantáziájukban feldolgozni, azt egyszerűen elfojtják, helytállónak látszó kifogásokat és "bizonyítékokat" keresnek, hogy meggyőzzék magukat az igazukról. Gyenge lábakon álló racionalizációik azonban könnyen támadhatók és kritizálhatók mások által, és ilyenkor kerül alkalmazásra a projekció min védekező mechanizmus. Mivel hazugságaikról és következetlenségeikről nem képesek lemondani, és meg akarják tartani felsőbbrendűségi illúzióikat, könnyen mások ellen fordulnak, és saját önzésüket, irracionalitásukat azoknak tulajdonítják. Ezek azok a többnyire csak rövidebb epizódok amikor a nárcisztikus patolóia és sebezhetőség világosan megnyilvánul. Ez a védekező struktúra azonban nem szokott "összeomlani", inkább az a jellemző, hogy a másokat kihasználó magatartás és az intrapszichés manőverek adaptív értékűnek bizonyulnak, és elkerülhető velük a hosszabban tartó dekompenzáció.

Önmagukat folytonosan megerősítve, saját tehetségükben, "felsőbbrendűségükben" és "különlegességükben" bízva kísérlik meg elérni azt, amiért mások kemény erőfeszítéseket tesznek. A nárcisztikus nem függ másoktól. "Elég baj aztán neki" amikor rájön, hogy a világ nem egyedül belőle áll, és bizony kénytelen a valóságos emberközi kapcsolatok bonyodalmaival és kudarcaival szembenézni. Ezenkívül akármennyire is működik az önimádat, szüksége volna azért időnként a többiek "tapsára" is. Ezt persze a nárcisztikus minél kevesebb erőfeszítés és áldozat nélkül szeretné megkapni. A nárcisztikus nem erőlteti meg magát, sőt úgy érzi, hogy a "többieknek megtiszteltetés" a vele való kapcsolat, mert legalább annyi hasznot és örömet húznak ebből, mint ő. Gyakori, hogy dependens társat választ, aki nem vár tőle mást csak erőt és hűségnyilatkozatot. Sorsuk általában napfényesen alakul, de ebből a jóból másoknak nemigen jut. Mivel kiválasztottnak és sikeresnek érzik magukat, úgy gondolják, hogy rászolgáltak erre, és a többieknek az a dolguk, hogy kiszolgálják az ő igényeiket.

The Doctor

Jégbe fagyva (Ötzi)

Hauslabjochi ember, azaz Ötzi, a jégember a rézkor óta (kb. 5300 éve) feküdhetett Olaszország és Ausztria határán, az Ötzi-völgyi-Alpokban, mikor 1991. szeptember 19-én rátaláltak 3210 méter magasan. Először egy szerencsétlen hegymászónak vélték és az eltűnt hegymászók adataiból Carlo Capsoni velencei zenetanárra gyanakodtak, aki 1941. óta nem került elő, ám történelmi korra emlékeztető jégcsákány, és több más tárgy is előkerült, ami bizonyította, hogy már több ezer év óta ott heverhetett a holttest.

Kereszt alakú rajzolat a térdhajlatában

Hiányos öltözetet viselő, vadászeszközökkel felszerelt gleccsermúmiáról megállapították a tudósok, hogy szív- és érrendszeri problémái lehettek, tejcukorérzékeny volt és Lyme-kórban szenvedett, amit a kullancsok terjesztenek. Először a kutatók azt gondolták, hogy fagy- és éhhalál okozta vesztét a jégbe fagyott embernek, de a vizsgálatoknál felfedeztek több sebhelyet is, közülük egyet nyílvessző okozott. Ezekből arra lehetett következtetni, hogy a vadászat során megsebezték, majd magára hagyták. Egy olasz-svájci kutatócsoport CT-teszt alapján megállapították, hogy a nyíl a bal kulcscsonthoz közel, alulról fúródott a testbe, ahol megsebzett egy artériát, aminek következménye egy vérömleny lett a mellkasán, ezekből ítélve esélye se lett volna túlélnie Ötzinek ezt, még ha megfelelő ellátást is kapott volna.
A jégember kb. 45 éves lehetett, 158 centiméter és 50 kg, testén 15 kékesfekete szénporral készített tetoválás-csoport díszelgett, ezeket úgy készítették, hogy tűvel juttattak gyógynövényeket a bőr alá és több népcsoport is használta. Negyvenhét, csoporttokként párhuzamos vonal nagy valószínűséggel gyógyító szándékkal készült a jobb bokája és a lágyéktája környékén, és térdhajlatában egy kereszt alakú rajzolat és több pont a klasszikus akupunktúra pontokon.  Kabátja barna és fehér kecskeszőrből készült, nadrág helyett lábszárvédőt használt, amit borjúbőrszíjjal rögzített és térdmagasságig érő ágyékkötőt, medveszőr sapkát viselt. Cipőtalpa barna medve bőréből, felső része szarvasbőrből készült, és szalmát tömtek bele hőszigetelés, párnázás céljából.
Ötzi tekintélyes ember lehetett, ép állapotban megmaradt szekerce feje rézből készült, ami abban a korban nagyon értékes dolognak számított. Tiszafa íja 180 cm , a nyílvesszők alapanya pedig ostorménfa volt, a nyílhegyeket tűzkőből készítették. Faszén és nyírfakátrány segítségével ragasztották össze, lőtávolsága 30-50 méter is lehetett.

De pontosan mi is történhetett azon a bizonyos napon?
A kutatók azt feltételezik, hogy már sérülten érkezett Ötzi arra a helyre, ahol több ezer évvel később rátaláltak, és üldözői elől menekülhetett. Erre utalnak a kezén lévő vágások, miszerint késsel is rátámadtak, és miután meglőtték megpróbálta kihúzni magából a nyílvesszőt, de az beletörött. Ilyen sérüléssel nem bírt volna ki több napot, ezért arra gyanakodtak a kutatók, hogy a hegyen megtámadták, amit a nyílvessző befúródásának iránya is alátámasztja. Ez a sérülés védtelennél tette, üldözői utolérték és elfogták, éles szerszámokkal megsebesítették, de Ötzi küzdött az életéért. Egy elmélet szerint szemből könnyen fejbe üthették, hanyatt esett és fejét beütötte egy kőbe és koponyaagyi traumában hunyt el. Természetellenes testtartásából ítélve a támadója megfordította és megpróbálta kihúzni, vagy eltörni a nyílvesszőt.


Az a hír járja, hogy akik kiemelték a múmiát a hó fogságából, elszabadították Ötzi átkát és a jégember bosszút áll a háborgatókon.
 
- 1992-ben Rainer Henn egy Ötziről szóló konferenciára utazott, de útközben halálos autóbalesetet szenvedett
- 1993-ban Kurt Fritz-et lavina ölte meg, ő emelte ki a holttestet
- 1999. Agydaganatban elhunyt Rainer Hölzl, újságíró, aki először készített felvételeket a jégemberről
- 2004-ben az egyik megtaláló, Helmut Simon szakadékba zuhant
- szívinfarktusban hunyt el az egyik hegyi vezető, nem sokkal Helmut Simon temetése után, a férfi Ötzi megtalálója után kutatott
- 2005-ben Konrad Spindler az igazságügyi orvosszakértő, aki vizsgálatot végzett a testen, badarságnak tartotta az átkot, rákbetegség végzett vele
- 2005. Tom Loy (Ausztráliában élő amerikai molekuláris antropológus) leukémiában halt meg nem sokkal a múmiáról szóló kéziratok leadása után


WhiteCollar

Obeszesszív-kompulzív személyiségzavar

Az ambivalens érzések és konfliktusok valamennyiünk életének elkerülhetetlen velejárói, és mindannyian szembekerülünk eleve vesztett helyzetekkel, hiábavalónak tűnő küzdelmekkel, de bizonyos személyiségű emberek folyamatos ambivalenciával kínlódnak, mert ez jellemük építőeleme. Az ambivalens személyiség egyik nehezen kezelhető konfliktusa, hogy ha biztonságot és vígaszt akar találni, vajon önmagához vagy máshoz forduljon-e. A legtöbb egészséges ember önmagával és másokkal is képes jól érezni magát, s mindkét forrásból tud jót és megelégedettséget nyerni. A kóros személyiségek egy része vagy hangsúlyozottan előnyben részesíti valamelyik orientációt, vagy "sehová sem tud fordulni".
Az e személyiségzavarban szenvedők tekintetében látszólag a konfliktusok megoldására az "engedelmességet" használja, de mélyebb szinten erősen küzdenie kell az "engedetlensége" megfékezésével. Látszólag rendkívül összefogott, emiatt már rigidnek is tűnik, ez azonban csak álrac, ami mögött heves csalódottság és düh rejtőzik.

E személyiségzavarban szenvedők nemcsak hogy ragaszkodnak a társadalmi játékszabályokhoz, és szokásokhoz, hanem hangoztatják és védik azokat. Emiatt sokszor tűnnek erénycsősznek, öntudatosnak, az "igazság bajnokának". A rendszerességhez és a szabályossághoz való ragaszkodásuk sokszor már karikatúrává válik, elvesznek a részletekben, a formákban, és nem tudnak az élet lényegével törődni. Azért ragaszkodnak szigorúan a szabályokhoz, mert ezek visszatartják őket, és megvédik önnön késztetéseiktől. Az előírásoktól nem szabad egy tapodtat sem eltérniük, mert akkor kiteszik magukat és másokat is annak a keserű indulatnak és csalódott dühnek, amit valójában éreznek. Ennek a zavarnak a lényege, hogy általában beszűkül a meleg és gyengéd érzelmek kifejezésre juttatásának képessége. Prefekcionizmusuk megakadályozza, hogy az életről a "teljes képet" meg tudnák ragadni, s ragaszkodnak ahhoz, hogy mások is úgy intézzék a dolgaikat és úgy gondolkodjanak, ahogy ők. Túlhajtottan igyekeznek a munkában teljesíteni, anélkül, hogy ebből igazi örömük lenne, és csak látszólag határozottak.

A kompulzív személyiségzavar a kényszeres személyiségvonások maladaptív és szélsőséges megnyilvánulását jelenti, amely különböző mértékben okozhat szorongást és működésbeli zavarokat a társas élet és/vagy a foglalkozás területén. A kompulzív jelleg pedig megnyilvánulhat gondolkodásban, érzelmekben, eszmékben és viselkedési késztetésekben, amelyeket az érintett személy nem képes megváltoztatni vagy kiiktatni, még akkor sem, ha egyébként igen erősen akarná. A zaktivitás parancsoló, akarattól függetlenedő akár gondolatok akár cselekedetek formájában képezi a dolog lényegét. Az obszesszió egy folyamatosan meglévő, ritualizált gondolkodási mintázat, gondolatok, képek szavak, vágyak tudatba tolulása, az érintett személy szándéka ellenére, aminek a tudatos és szándékos eltávolítására nem képes. Emiatt kétkedés, a teendők halogatása, tétovázás és határozatlanság jellemzi általában, s a betegnem tudja önszántából befejezni a gondolatsort.

A személyiségzavar fő jellemzői:
1., perfekcionizmus, mely a feladatmegoldással már ütközik, azt zavarja. például nem képes a dolgát befejezni, mert annyira nyilvánvalóan magasra emelte önmagával szemben a követelményeket
2., hajlamos elveszni a részletekben, szabályokban, sorrendben, szervezésben, listákban, s közben a lényeges dolgot képtelen intézni.
3., ésszerűtlenül ragaszkodik ahhoz, hogy mások hozzá hasonlóan csinálják a dolgokat, vagy alaptalanul kizár másokat a tevékenységéből, mert azok meggyőződése szerint úgysem fogják helyesen csinálni a dolgot.
4., excesszív módon feláldozza magát a munkának és produktivitásnak, s közben kizárja a pihenést, szabadidős tevékenységet és barátkozást, emberi kapcsolatokat az életéből, s nem anyagi-gazdasági okai vannak ennek.
5., határozatlanság: elkerüli, halogatja vagy elnyújtja a döntéshozatalt: például valaki nem köt meg, vagy nem ír alá egy szerződést időben, mert felesleges részleteken kérődzik, de nem arról van szó, hogy valóban olyan a helyzet, hogy indokolt lenne meghallgatni mások tanácsát vagy valóban szükség lenne mások bátorítására.
6., túlságosan lelkiismeretes, aggályos és rugalmatlan erkölcsi, etikai és értékrendi kérdésekben, amiért azonban nem kultúrális vagy vallási indentifikációja felelős.
7., nem tud nagyvonalúan időt, pénzt, vagy ajándékot áldozni, hacsak nem származik ebből személyes nyeresége.
8., használt vagy értékét vesztett tárgyakat képtelen kihajigálni, még akkor sem, ha azoknak nincs semmilyen szentimentális jelentőségük.

Fő jellemzői a rendszeresség, nyakasság, fösvénység, a perfekcionizmus, a pontosság, az aprólékosság, intetllektualizálásra való hajlam, lemondásra való készség. Kényszeres személyiség, mely merev, hajthatatlan, aki nem eléggé alkalmazkodó, feltűnően lelkiismeretes és szokatlanul komoly akadályokkal is megküzd. Általában tisztelik a rendet és szorgalmat, megbízhtók, és magas etikai és teljesítményi mércét állítanak maguk elé. Eléggé gyakorlatiasak, precízek, morális kérdésekben túlzottan merevek, lelkiismeretesek, a szorongást nagyon rosszul tűrik. Gyakori elképzelésük, hogy gondolati úton, mágikus gondolkodási képességek igénybevételével képesek ellenőrizni és befolyásolni másokat. Stressz vagy szélsőséges követelmények által jellemzett helyzetekben e tulajdonságok tüneti viselkedéssé állhatnak össze, amely rituális jelleget ölthet. Szerencsére ritkán van jelen egy egy betegben az összes tünet.

A kompulzió tartósan fenálló, ritualizált-szertartásos viselkedés, néha bizarr és irracionális, és a beteg tudatosan sem választani, sem elhagyni nem képes. A bizarr viselkedés nagyon szembetűnő lehet, de gyakrabban inkább csak az aprólékossággal, merevséggel, túlszervezettséggel és jól ellenőrzöttséggel jellemzett, enyhébb kényszeres ceremóniákkal találkozunk. A kényszeres az érzelmei felett komoly ellenőrzést tart fenn, és "lapos" érzelmi képet sugároz. Viselkedése rugalmatlan, aspontán, mozdíthatatlan, nyakas önfejű és a szükségesnél szertartásosabb. Szükségét érzi a biztonságnak, garanciának és a teljes tökéletességnek, ez viselkedésének rögzült vonása.

Viselkedésük jellemzői: A kényszeresek komor és szigorú viselkedése eléggé szembetűnő. Ez nem azt jelenti, hogy tényleg rosszkedvűek vagy levertek, inkább a rájuk jellemző szigorúságot és komolyságot hivatott közvetíteni. Testtartásuk és mozgásuk is feszességet és az érzelmek szoros kontrollját tükrözik.
A kényszereseket mások szorgalmasnak és hatékonynak, ugyanakkor rugalmatlannak és nem kezdeményezőnek látják. Sokan egyenesen úgy vélik, hogy önfejűek, fukarak, bírvágyók, s nem kreatívak, "nincs képzelőerejük". Jellemző rájuk, hogy hajlanak a kérődzésre, határozatlannak tűnnek, könnyen felbolygatja őket ami szokatlan, s eltér a megszokott rutintól. Tudnak kitartóan és szorgalmasan dolgozni, munkájukban alaposak, aprólékosan gondosak. Néha tényleg módszeresek és alaposnak látszanak, de mások ezt nemritkán kidcsinyességnek és haszontalannak vélik. A szervezettség és hatékonyság igen fontos a számukra, de rigidek és állandóan a szabályokat hangoztatják. Emiatt a többi ember perfekcionistának és fontoskodónak tartja őket. Társas viselkedésüket udvariasság és formalitás jellemzi. Nagyon "odafigyelnek" mások rangjára, státuszára, és őrzik a tekintélyüket, "nem ereszkednek le". Nagyon jellemzően másként viselkednek "feljebbvalóikkal" és "alárendeltjeikkel". A felettük állókat mindenáron meg akarják győzni alaposságukról és hatékonyságukról, igen jólesik nekik a tekintélyfiguráktól kapott elismerés és biztatás, mert keményen szoronganak. Alárendeltjeikkel szemben viszont autokratikusak és számonkérők, sokszor gyerekesen fölényeskedők és öntudatosak. Lekicsinylő és lehengerlő modorukat rendszerint szabályokba és előírásokba "öltöztetik". Nem szokatlan, ha agresszív szándékaikat a szabályok vagy náluk komolyabb autoritásuk mögé rejtik.

Önjellemzés és panaszok: Az önvizsgálatot egyáltalán nem tartják fontosnak, az szerintük az éretlenség és határozatlanság jele. Saját magukat lelkiismeretesnek, lojálisnak, önzetlennek, szerénynek, felelősség- és kötelességtudónak, lelkiismeretesnek látják. Nemcsak elfogadják intézményi feletteseik véleményét, hanem azt hiszik, hogy azok követelései és elvárásai "korrektek". Azonosulnak a megszorító-kényszerítő elvárásokkal, és úgy internalizálják őket mint saját elfojtott impulzusaik ellenőrzésének eszközeit,és mások viselkedésének befolyásolásában ezekből indulnak ki. A feletteseik, hivatali-munkahelyi elöljáróik kiszolgálása okán sokszor kapnak ők is viszont-támogatást azoktól, s ez megerősíti nyilvánvalónak látszó engedelmességüket és öntudatosságukat.
Jellemző rájuk, hogy egyformán szigorúak és kritikusak mások és önmaguk megítélésében. Szeretik fennen hangoztatni a kötelességtudatot, és még inkább azt, hogy ne okozzunk másoknak kellemetlen érzéseket. Igaz ugyan, hogy bizonytalanságot és bűntudatot éreznek, ha nem sikerül elérniük eszményi céljaikat, mégsem tudják, hogy éppen a saját ambivalenciájuk, a tudattalan engedetlenségi vágyuk gátolja meg őket a célkitűzéseik megvalósításában. Határozatlanságukat racionalizálják: "bölcs dolog előbb gondolkodni, s csak azután cselekedni", vagy "várni kell a cselekvéssel, amíg az ember nem biztos annak helyénvalóságában", vagy "igen nagy céljaim vannak, nem kapkodhatom el a dolgot". Ezek a gondolati klisék pusztán arra a tudattalan vágyra utalnak, hogy szeretnének megszabadulni azoktól a feszes kötelékektől, amik az életüket megbéklyózzák.

A kényszeresek nagyon szemrehányóak tudnak lenni azokkal akik "frivolak és ösztöneik után mennek". Az érzelmi megnyilvánulásokat éretlenség és felelőtlenség jeleninek tekintik. Szerintük objektív és időtállóan korrekt standardokkal kell mérni az embereket, és a másokhoz való viszonyulást, "kialakult" értékeknek és szokásoknak kell meghatározniuk, nem pedig személyes elfogultságoknak. Soha nem képes felismerni, hogy másokat is ugyanazon szabályok alapján akar megítélni, mint önmagát, vagyis azért ítél meg másokat szigorúan és keményen, hogy önmagát meggyőzze: igenis ezeket a szabályokat be lehet és be is kell tartani. Azt hiszi, ha mások rebellis indulatait sikerült megfékezni, akkor talán bízhat abban, hogy a sajátjaival is sikerrel elbánhat.

Látszólag meggondoltak és kiegyensúlyozottak, a mélyben azonban tele vannak ambivalenciákkal és konfliktusokkal. Ez pedig veszélyezteti a gondosan őrzött látszategyensúlyt. Ezt pedig meg kell védeniük. Biztonságukat és vigaszukat a "hatalmasoktól" várják, ezért mindenáron meg kell akadályozniuk, hogy ezek kegyeit és oltalmát elveszítsék. Ezért nem vállalják a legkisebb kockázatot sem, és a legnagyobb biztonságra törekszenek, nehogy valamilyen váratlan esemény megzavarja az egyensúlyukat.

Nehéz féken tartaniuk a belülről jövő impulzusaikat. Ezért ezeket átalakítják vagy "bezárják". E negatív késztetések átalakításának két eszköze: az identifikáció és szublimáció. Ha a kényszeres személyiség talál egy "büntető" attitűdű tekintélyszemélyt, akit felülmúlhat, akivel versenghet, akkor a mások iránti hosztilis késztetéseit "igazolhatja", és még elismerést is kaphat. Például egy idősebb testvér, szüleivel azonosulva, "beszáll" öccse fegyelmezésébe, "megrendszabályozásába". A kényszeres személy öntudatos moralitása is ugyanerre a folyamatra utal.
A kényszeresek számára a tudatosan tűrhetetlen ellenszenv és agresszív érzések sokszor társadalmilag elfogadott módon, például foglalkozás/hivatás (bíró, ügyész, katona, pap, sebész) keretén belül juthatnak kifejezésre. A kegyetlenül moralista pap, vagy a "szerető" de túlkontrolláló anya szerepei is általánosan ismert módozatai a rejtett hosztilitás "átöltöztetésének".

Sok kényszeres viselkedik úgy túlságosan udvariasan és már már behízelgően, még olyan helyzetekben is, amik a legtöbb emberben frusztrációt és haragot keltenek. Mivel nem merik kitenni igazi érzéseiket mások dühének vagy elutasításának, olyannyira le kell ezeket kötniük, hogy éppen az ellentettjeik jönnek a felszínre. Elzárják érzelmi reakcióikat és érzéseiket, megpróbálják biztosítani, hogy ne reagáljanak úgy, ami meghökkenést vagy csalódást okoz másokban. Ha a tekintélyszemélyek által velük szemben állított elvárásokat megszegték vagy nem tudták teljesíteni, nemritkán bizonyos ritualisztikus cselekvéssorokkal "teszik meg nem történtté" a rossz vagy "gonosz" viselkedésüket, cselekedetüket. Ilyen módon keresnek feloldozást "bűneikre", és próbálják visszanyerni mások jóindulatát, kegyét, amit olyan félelmetes nélkülözniük.

Viselkedésüknek legfőbb hajtóereje a rosszallástól való félelem és az aggodalom,hogy tettek miatt elítélik és megbüntetik őket. Azt hihetnénk, hogy annak aki "betartotta a szabályokat" és "rendesen viselkedett" nem kellene félnie a szemrehányástól, és ellazulhat. Ez azonban azért nem sikerülhet, mert konformitásuk és alkalmazkodásuk csak álarc, amely mögött a lázadás és önérvényesítés mélyen elfojtott késztetései rejtőznek, és attól félnek, hogy ha ezek felszínre kerülnek, akkor heves nemtetszéssel találkoznak. Bizonyos szinten átélik viselkedési megnyilvánulásaik "megjátszottságát" és hamisságát, ezrét képzeletük folyton emlékezteti őket a felszínes magatartásuk és a mögötte lévő hosztilitás ellentmondásának "elképzelhető következményeire". Akármennyire "tökéletes" is a viselkedésük, belső kétségeik, ambivalenciáik megmaradnak.

The Doctor

Passzív-agresszív személyiségzavar

E személyiség rendszerint úgy alakul ki, hogy a gyermek bensővé teszi a szülői viselkedésminták következetlenségeit és kilengéseit, amit egyébként a saját bőrén tapasztalt. Az ilyen személyeknél megfigyelhető szeszélyes viselkedés hasonló az olyan kisgyerekéhez, akik próba szerencse alapon ismerkednek a világgal, s különböző tevékenységeket és stratégiákat próbálnak ki, remélve, hogy egyik-másik sikeres lesz.

E személyiség lényeges tulajdonsága, hogy ellenáll a teljesítendő társadalmi és foglalkozási követelményeknek, s az ellenállását inkább közvetett módon fejezi ki. Komoly mérvű, állandósult tehetetlenség látszatát mutatja, még akkor is ha módja volna a hatékonyabb és önérvényesítőbb viselkedésre. Hajlamos a halogatásra, rágódásra, makacsságra, a szándékos, "használhatatlanságra" és a "feledékenységre". Gyakran dependens és önbizalomhiányos. Jövőjét borúsan látja, de nem ismeri fel, hogy nehézségeinek éppen a magatartása az oka.
A passzív ellenállás mögött ingerült kedélytelenség, morozitás, elégedetlenkedés, alkalmatlankodás, és hiba- kifogáskereső pesszimizmus jellemzi magatartásukat. Örökös ellentmondásukkal és rosszkedvű panaszkodásukkal nemcsak korlátozzák, hanem el is nyomják mások jókedvét, s már szinte a jelenlétükkel demoralizálják a többieket.
Kínozzák magukat és elégedetlenek, de másokkal sincsenek sosem megelégedve. Mindig megtalálják a dolgok árnyoldalát, ha egyedül vannak társaságra vágynak, ha társaságban vannak, egyedül szeretnének lenni. Ha ajándékot kapnak úgy érzik leköteleződtek, ha nem kapnak semmit, sértve és elutasítva érzik magukat. Úgy élik le az életüket, mintha örökké meg lennének sértve.

Általában jegesen hűvösek, egoisták, morózusak és kötözködők. Néha kifejezetten ingerlékenyek, ellenkezésre hajlanak, rosszindulatúak és könyörtelenek tudnak lenni. Keservesen pesszimisták és szinte örülnek, ha a dolgok rosszul mennek. Senkinek sem kívánnak jót.
Jellemzőjük, hogy passzívan provokatív viselkedésükkel megbénítanak másokat. Mindenáron ki akarják hozni a "rosszat" a másikból, hogy igazolva lássák, miért gyűlölik őt annyira. E provokáció alapja a mély csalódás a szeretetben. Ha agressziójukat bűntudatuk vagy mások bosszújától való félelem legátolja, dependens helyzetbe kerülnek.

A passziv-agresszív személyiségzavar akkor állapítható meg, ha legalább öt jellemző fennáll:
1., a teendők elvégzését halogatja, nem kezd bele abba, amit meg kell tennie, vagy nem fejezi be határidőre
2., mogorva, ingerült vagy veszekedős, ha arra kérik, hogy tegyen meg olyasmit amit nem akar megtenni
3., szándékosnak tűnően lassan dolgozik, vagy rosszul végzi el a dolgát, ha olyan feladata van, amit valójában nem akar elvégezni
4., indoklás nélkül tiltakozik, mert szerinte mások tőle el nem várható igényeket támasztanak vele szemben
5., kötelezettségeit elmulasztja, és arra hivatkozik, hogy "elfelejtette" azokat,
6., úgy hiszi, annál sokkal jobb munkát végez, mint ahogy azt mások vélik és értékelik
7., nem fogad el olyan javaslatokat, amelyek arra irányulnak, hogyan lehetne produktívabb
8., úgy akadályozza mások erőfeszítéseit, hogy a munkából ráeső feladatot nem végzi el,
9., indokolatlanul és igazságtalanul kritizál és gúnyol tekintélyhelyzetben lévő személyeket.

Klinikai kép: ezen személyiségzavarban szenvedők nem folyamatosan mutatják a leírt tulajdonságokat. A legtöbbjük ugyanis általában "normálisan" viselkedik, vagyis a viselkedésük megfelel a környezet reális elvárásainak. Mindnyájan tudunk kedvetlenül nyakas lenni néha, azonban ami megkülönbözteti a passzív-agresszív személyiséget, az az, hogy "túl könnyen" és meglehetősen rendszeresen vált át a dacos ellenállásra.

A személyiségzavar legjobban a viselkedés és hangulat gyors váltásaival jellemezhető. Többnyire hektikusak, izgágák, kiegyensúlyozatlanok, és érzelmeikben is szélsőségesek. Könnyen felbosszanthatók, csekélységek miatt morgolódnak, s könnyen váltanak át ellenálló, konok viselkedésre. Kudarctűrésük általában gyatra, többnyire állandóan türelmetlenek és ingerlékenyek, hacsak a dolgok nem mennek nagyon jól. Egyik pillanatban zavarodottak és kétségbeesettek, majd hirtelen bosszússá, dacossá és szemrehányóvá válnak. Máskor lelkesek és vidámak, de ez nem tart sokáig, s rövidesen újra keserűnek, kritikusnak, és irigynek mutatkoznak. Féltékenyek mások jószerencséjére, kötözködőek, könnyen felbosszantja őket a legapróbb figyelmetlenség vagy sérelem. Érzelmeiket látszólag könnyen kinyilvánítják. Idegesek, impulzívak, egyesek könnyen sírnak és bűntudatosak, mások viszont a legkisebb provokációra dühösek és támadóak. Impulzív, kiszámíthatatlan és gyakran explozív reakcióik miatt mások nemigen érzik jól magukat a társaságukban, nehéz velük tartós és kellemes kapcsolatot létesíteni. Néha ugyan lelkesen szociábilisak, és mélyebb érzelmeket is mutatnak, többnyire azonban ingerültek, hirtelen mogorvák és sértettek lesznek, és "undokul" viselkednek.

Önjellemzés, panaszok: Többnyire nagyon érzékletesen képesek leírni szubjektív diszkomfortjukat, de ritkán hajlandóak feltárni vagy beismerni annak gyökereit. Érzékenységükről és nehézségeikről beszélgetve nem ismerik el, hogy ezek a belső konfliktusaikra és ambivalenciáikra utalnak. Az önvallomásokban egyrészt a személyes alkalmatlansággal, testi panaszokkal és bűntudatos érzésekkel való foglalatoskodás, másrészt a másokkal szembeni neheztelés, frusztrációk és csalódások felsorolása szerepel. Nyomorúságos életükről, aggodalmaikról, keserűségükről, kiábrándulásaikról, idegességükről panaszkodnak, s bár legtöbbjük szabadulni szeretne a problémáktól és a rossz érzésektől, mégis úgy látszik, képtelenek vagy nem is akarnak megoldást találni. Többnyire úgy érzik, hogy a sors csapdába ejtette őket, nekik "semmi sem jön össze". akármit kívánnak, az sose sikerül. Heves irigységet éreznek mások "könnyű élete" miatt és/vagy cinikusan leszólják, amit mások elértek, pedig ők is ugyanerre vágynak. Úgy érzik nem a szerencse fiai, mert semmi sem sikerül nekik, becsapták és magukra hagyták őket. Szándékaikat és tetteiket félre értették, ezért keserűen csalódottak. Szembenállásuk kedvtelen dacosságuk és pesszimizmusuk szerintük nem más,mint a másoktól elszenvedett figyelmetlenségek és sértések következménye. A bűntudat és a másokkal szembeni neheztelés közötti ambivalencia áthatja gondolataikat és viselkedésüket.

A passzív-agresszív személy passzív és dependens akar lenni, és úgy hiszi, hogy ő igenis erre hivatott. Szerinte másoknak az a dolguk, hogy gondját viseljék és szükségleteit kielégítsék. A döntéseket is el akarja kerülni, ugyanakkor "kötelességének érzi" hogy a másod döntései miatt panaszkodjék. Jellemzően úgy is hiszi, hogy passzív-agresszív viselkedése természetes és indokolt. Úgy véli, hogy a közvetlen és leplezetlen önkifejezés nem szerencsés, mert a többiek majd nem veszik őt figyelembe, csalódnak benne, sőt esetleg meg fogják büntetni. A neheztelő-bosszankodó alapállást a kudarcok csak erősítik. Szélsőséges esetben a beteg szinte ráérez mások legrosszabb tulajdonságaira, és úgy követi el a hibákat, hogy a bekövetkező reakció miatt valóban áldozatnak érezhesse magát. Az állandó neheztelés mellett az ilyen ember nem hisz abban, hogy bármi újat is érdemes volna megpróbálni, mert "úgysem használ semmin".
Siker keresése helyett az a célja, hogy mások eltaszítsák, vagy valamiképpen bosszút tudjon állni. Ez hozza létre azt az elképzelést, mely szerint fontos másoknak ellenállni.

Lelki egyensúlyuk bizonytalan, mert a jövőt képtelenek következetes és kiszámítható módon látni, emiatt állandó bizonytalanságban élnek. Frusztrációjuk és konfúziójuk könnyen vált át dühbe és méltatlankodásba, s elég gyakran támad bűntudatuk, ami többnyire haragjuk semlegesítését szolgálná. Gondolkodásukat ambivalencia jellemzi. Sokszor cselekszenek elhamarkodottan, a pillanat nyomásának engedve.

The Doctor

Véres Történelem 2/2.

A kínzásokat, próbatételeket egy jóval emészthetőbb téma követi, ahol a gyilkosnak nem kellett közvetlen kapcsolatot teremtenie az áldozattal, kevesebbet fondorlatra volt szükség a nyomok eltüntetéséhez és alig tudták kimutatni a halál okát, mert hatalmas újdonságnak számított, mellesleg nem rendelkeztek akkoriban megfelelő szerkezetekkel sem, ami segített volna felderíteni a gyilkost. Ez pedig nem más, mint a méreg.
Leginkább a reneszánszban volt jelen, de már az ókorban is használták észlelhetetlensége miatt. 18-19. században patikában is kapható volt néhány (gyógyászati okok) és rengeteg állt rendelkezésre, amiből a tettes ínye szerint válogathatott, akár keverhetett is, hogy mennyire legyen hatásos. Nehezen tudták eldönteni, hogy szándékos volt-e, vagy véletlen, mert rengeteget használtak gyógyászati célokra is, sokszor pedig túladagolták, ami halálhoz vezetett. Az orvosok is megdöbbenve tapasztalták, hogy az elásott koporsó kihantolása után a testben, és annak környékén arzént találtak, ezáltal sok ártatlan embert gyanúsítottak meg, miközben az a földből szivárgott bele. Orfila (spanyol orvos) adta ki az első, mérgekkel foglalkozó könyvet, Értekezés a mérgekről címmel.

Bertillon által kidolgozott módszer használata

Európai jogrenddel (a gyanúsított mindaddig ártatlannak van tekintve, ameddig nem találnak kétséget kizáró bizonyítékot) már vissza tudták fogni az ártatlan személyek elítélésének létszámát és csökkentették ezek halálát is.
Első lejegyzett tudományos nyomozás Kirkcudbright-ban történt (1786), ahol egy elvágott torkú terhes nő esetét vizsgálták. 19. században előjöttek az olyanok, mint a Bertillon-féle módszer, ahol fizikai mennyiségek alapján azonosították a tettest (pl. karok hossza, jobb fül hossza, szem színe...) és a frenológia. Más néven koponyatan: a koponya és az arcvonások alapján határozta meg az emberek bűnözési hajlamait, később ebből alakult ki a fajegészségtan.
1870-es években William Herschel fejlesztette ki az ujjlenyomat használatát, amikor az indiai bennszülöttek neve és aláírása mellé rányomta ujj- és tenyérlenyomatukat, hogy azonosítsa őket, de ezt már az ókori kínaiak is használták. Később dr. Henry Fauld döbbent rá arra, hogy ezt fel tudják használni a bűnözés elleni harcban, de csak a 19. század végén fogadták el a vizsgálatot megbízható és gyakorlatias megoldásnak.

Első magyar kriminalisztikai feljegyzés:
1897-ben, Endrődy Géza (csendőr főhadnagy)  írta meg A bűnügyi nyomozás kézikönyve a m.

kir. csendőrség, városi és járási rendőrhatóságok, valamint vizsgálóbírák, királyi ügyészségek

s általában a bűnügyekkel foglalkozó egyének részére címmel. Illusztrációkkal is ellátta, de felhasználta Grosz János művét is, hogy létrehozhassa. A könyvet 1898-ban Budapesten másodszor is kiadták és nagy hatással volt a magyar bűnüldözésre, és ennek közgondolkodására. 


White Collar

Elkerülő személyiségzavar

Az elkerülő személyiségzavar fő jellemzője a többiekkel szembeni távolságtartás, elkerülés, "kívülállóvá" válás. Ők azok akik aktívan fordulnak el a társkapcsolatoktól, kerülik azt. Az elkerülő személyiség "kívülállóvá" válásának oka: túl érzékenyen reagál a társas tér ingereire és mások érzéseire, hangulatjelzéseire, főként ha ezekből visszautasításra vagy megalázó utalásokra következtet. Szorongás tölti ki gondolataikat és zavarja meg viselkedésüket, s azért tartanak távolságot, hogy kivédjék az előre elképzelt lelki fájdalmat. Szemben például a passzív szkizoid személyiséggel aki azért kerül a margóra, a közösség peremére, mivel nincs meg a kellő érzelmi képessége, ami sikeres társkapcsolatokat tenne lehetővé, s így állandósult reaktív tompaság, kietlen érzelmi élet, pontatlan-homályos gondolkodás jellemzi, addig az aktív elkerülő személyiség azért kerül a társadalmi élet szélére, mert ő tartósan és rendszeresen túlreagál, feszülten éber, kapcsolataiban bizalmatlan, affektív élete diszharmónikus és ez gondolkodását is megzavarja.

Az ilyen személyiségzavarban szenvedők számára tűrhetetlen feszültséget okoz mások társasága. Elemi belső szükségletük a mások és önmaguk közötti távolságtartás. Valamilyen mágikus kört vonnak maguk köré, amelyen belülre senki sem léphet. Nem akarnak kapcsolatba bonyolódni, nem kell nekik senki, nem engedik, hogy mások hassanak rájuk. Általában hajlanak mindenféle érzelem elfojtására, sőt már azok létét is tagadják. Kibúvót keres, óvatoskodó, halogató. Az elutasítással szemben túlérzékeny, kapcsolatokba akkor hajlandó csak lépni, ha jó garanciák vannak a kritika nélküli elfogadásra, s jellemző rájuk még az önbizalomhiány is. Már a korai felnőttkorban megjelenik.

Elkerülő személyiségzavar létéről akkor beszélhetünk ha az alábbiak közül legalább négy megvalósul:
1., kritikára, egyet nem értésre könnyen megsértődik
2., nincsenek közeli barátai vagy bizalmasai (vagy csak egy ilyen van), s azok is a legszorosabb rokonság tagjai közül kerülnek ki
3., addig nem enged közel magához senkit, amíg nem biztos abban, hogy szeretik
4., kerüli az olyan társadalmi, hivatás- és foglalkozásbeli tevékenységeket, amelyek érdemi interperszonális kapcsolatokkal járnak, és például még az előrelépést is visszautasítja, ha az fokozottabb társadalmi szerepléssel jár
5., társas helyzetekben félénk és szűkszavú, mert attól fél, hogy valami nem megfelelőt vagy bolondságot mond, vagy képtelen például egy kérdésre válaszolni
6., fél attól is, hogy mások jelenlétében zavarba jön, s ezt elpirulással, sírással vagy a szorongás jeleinek kimutatásával elárulja
7., lehetséges nehézségeket, fizikai veszélyeket vagy kockázatokat eltúlozza, amelyek valamilyen egyébként megszokott, de az ő szokásos rutinján kívül eső tennivalójával járhatnak; például lemondja társasági terveit, mert elővételezi, hogy már az odajutás olyan erőfeszítésbe kerül, hogy ki fog benne merülni.

A személyiségzavar klinikai képe:: különösen érzékenyek a lekicsinyléssel és a megalázással szemben. Magányukat és elszigeteltségüket mélyen átélik, és erős, bár sokszor elfojtott vágyat éreznek az elfogadás iránt. Azzal együtt, hogy kapcsolatokra és tevékeny társas létre áhítoznak, félnek mások kezébe tenni a sorsukat. A többi embertől való elkülönülés tehát nem késztetéshiányból vagy érdektelenségből fakad, hanem aktív és énvédő visszafogottságból. Mivel érzelmeiket nem tudják nyíltan kifejezni, ezek összetorlódnak, és a fantáziájukat táplálják. A tehetségesebbek intellektuális vagy művészi tevékenységben szublimálják szeretet és közelség iránti vágyaikat. Sajnos az elszigetelődés és a védekezéses visszahúzódás tovább növeli problémáikat. Feltűnően feszült és félénk viselkedésük miatt sokszor válnak nevetség vagy gúny tárgyává, s ez nemcsak azt erősíti meg, hogy nem bízhatnak másokban, hanem felszakítja a múlt sebeit is.

Viselkedés:: Félénkség, szorongásos viselkedés jellemzi, s nemcsak sután és kényelmetlenül érzi magát a társas térben, hanem igyekszik aktívan kimaradni a személyközi kapcsolatokból. Eléggé terhes vele az érintkezés, mert diszkomfortja és bizalmatlansága miatt olyan "ellenőrző" manővereket hajt végre, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy az, aki kapcsolatokba kerül vele, valóban barátságos érzetű-e, vagy netán a biztonságát fenyegeti. Futó érintkezésben félénkek, visszahúzódnak, néha talán hűvösen visszafogottnak és különcnek tűnik. Alaposabb ismeretség után azonban már kiderül túlérzékenysége, sértődékenysége, örökös kibúvókeresése és bizalmatlansága.

Beszédük általában lassú és visszafogott. Sűrűn tétováznak, mondataik félbehagyják, vagy eleve töredékesen fogalmaznak. Gondolkodásuk homályos és körülményes lehet, gyakran időzik zsákutcában. Mozgásosságuk erősen ellenőrzött vagy visszafogott, bár néha periodikus kitörések jelennek meg, gyors, szaggatottan "ideges" és heves mozgásokkal. Érzéseiket nem teregetik ki, s főként a szorongás és a düh visszatartása jelent számukra komoly erőfeszítést.

Énkép, panaszok: Mások érzéseinek és szándékainak a legapróbb jeleit is érzékenyen "fogják". A védekezés miatt azonban annyi ingert kell feldolgozniuk, hogy az igazán lényeges környezeti történésekre sokszor nem tudnak kellő figyelmet fordítani. Mindezen információtömeg nemcsak a gondolkodást zavarja meg, hanem az érzelmi diszharmóniát is fokozza, és így még nehezebben lesznek megoldhatók a hétköznapi élethelyzetek és feladatok. Ez a leghangsúlyosabban éppen a társas térben érvényesül, mert ott éleződik ki leginkább az elkerülő perceptív érzékenysége és érzelmi zűrzavara.
Rendszerint szorongónak, rosszkedvűnek, nehézkesnek, ellenszenvesnek, magányosnak és elszigeteltnek jellemzik és tartják magukat,és félelemmel, bizalmatlanul nézik a többi embert, mert azok "kritikusak, hamisak és megalázóan viselkednek velük".
Különösen lényeges üresség- és deperszonalizációs érzésük, s mivel befelé fordulók és önvizsgálatra hajlók, többnyire bizonytalanok identitásukban és értékeikben. Emiatt aztán nemcsak másokkal, hanem önmagukkal szemben is átélhetik az elidegenedést. Az élet nem valószerű, énképük az önmaguknak tett szemrehányások miatt kisebbségi érzésekkel terhelt.

Az a legfontosabb céljuk, hogy a valódi vagy képzelt lelki fájdalmakkal szemben megvédjék magukat, ezért kerülik azokat a helyzeteket amelyek megalázóak lehetnek, melyek elutasítást hozhatnak. Hasonló fenyegetést képviselnek saját agresszív és affektíve töltött késztetéseik, mert ezek kinyilvánítása is elutasítást válthat ki. Emiatt belső késztetéseiket tagadniuk és fékezniük kell.
Belső konfliktusuk a bizalmatlanság és szeretetvágy közötti küzdelem: áhítják a közelséget, tudnak szeretetet és melegséget mutatni, de nem képesek szabadulni a gyanútól, hogy ez majd csalódáshoz és fájdalomhoz vezet. Önbizalomhiányuk miatt kimaradnak a versengésből, mert úgy gondolják, hogy az autonómia és függetlenség erőltetése csak kudarchoz és megszégyenüléshez vezethet. Minden út számukra el van torlaszolva konfliktusokkal: önállóak azért nem tudnak lenni, mert nincs elég önbizalmuk, másokba pedig azért nem kapaszkodnak, mert nem bíznak bennük. Tehát sem önmaguktól sem a többi embertől nem tudnak biztonságot, vigaszt és örömöt szerezni.

Két szélsőség csapdájában vergődnek: el akarják kerülni a külső kényelmetlenségeket és a belső ürességet. A külvilágtól való elfordulás azonban nemigen hoz békét és nyugalmat, mert az önvádlás. lelkiismeret-furdalás, az önmaguknak tett szemrehányások miatt a szégyen-, értéktelenség- és megalázottságérzéseik csak erősödnek.
Fő foglalatosságuk, hogy megtörjék, megszüntessék vagy elfojtsák a fájdalmas gondolatokat és érzéseket. A szorongások, vágyak és késztetések megfékezése, tagadása, átalakítása és eltorzítása miatt affektív életük még inkább diszharmonikussá és zaklatottá válik, és minden erőfeszítésük ellenére időnként be-betörnek lelkükbe a fájdalmas érzések és fenyegető gondolatok. Egyetlen megoldásul az érzések elfojtása kínálkozik, s ez felelős az elkerülő személyiségre jellemző "látszólagos érzelemmentességért", színtelenségért, érdektelenségért, ami mögött valójában azonban belső nyugtalanság és heves indulatok lakoznak.

Bizalmatlanságuk oka, azt tanulták korábbi élményeikből és tapasztalataikból, hogy a világ idegen, hideg és megalázó, az ő képességeik pedig elégtelenek ahhoz, hogy reményük legyen az életben az örömre és békére. Akármerre fordulnak megalázást és sértést várnak. Éberségük fokozásával akarják elérni, hogy ne váljanak nevetség tárgyává, ne tudják megalázni őket. Persze talán az a legkínosabb számukra, ha magukba néznek, mert ott sem találnak megnyugvást, mert nincs semmi, amiért csodálhatnák magukat.
Emiatt kerülik a megmérettetést és szenvedést, "nincs szükségük semmire", "nem függnek senkitől", és tagadják a vágyaikat, de önmagukat sem tudják szeretni. Az élet tehát negatív élmény számukra, mindegy, hogy kifelé pillantanak: a világra, vagy befelé: önmagukba.
Az interperszonális közegben emiatt tevőlegesen elkülönülnek, szükségét érzik a távolságtartásnak, a másokkal minél kevésbé odaadó kapcsolatnak. Lehetőség szerint kerülik a másokkal való személyes kapcsolatot, hacsak nem egyértelműen garantált, hogy semmi sem fenyegeti törékeny biztonságukat. Amennyire még összetartott a személyiségük, azt arra használják, hogy visszahúzódjanak és éberen figyeljenek minden olyan a magányukba való betolakodásra, ami szégyent, kiábrándulást, veszteséget hozhat.

 The Doctor