Az ambivalens érzések és
konfliktusok valamennyiünk életének elkerülhetetlen velejárói,
és mindannyian szembekerülünk eleve vesztett helyzetekkel,
hiábavalónak tűnő küzdelmekkel, de bizonyos személyiségű
emberek folyamatos ambivalenciával kínlódnak, mert ez jellemük
építőeleme. Az ambivalens személyiség egyik nehezen kezelhető
konfliktusa, hogy ha biztonságot és vígaszt akar találni, vajon
önmagához vagy máshoz forduljon-e. A legtöbb egészséges ember
önmagával és másokkal is képes jól érezni magát, s mindkét
forrásból tud jót és megelégedettséget nyerni. A kóros
személyiségek egy része vagy hangsúlyozottan előnyben részesíti
valamelyik orientációt, vagy "sehová sem tud fordulni".
Az
e személyiségzavarban szenvedők tekintetében látszólag a
konfliktusok megoldására az "engedelmességet" használja,
de mélyebb szinten erősen küzdenie kell az "engedetlensége"
megfékezésével. Látszólag rendkívül összefogott, emiatt már
rigidnek is tűnik, ez azonban csak álrac, ami mögött heves
csalódottság és düh rejtőzik.
E személyiségzavarban
szenvedők nemcsak hogy ragaszkodnak a társadalmi játékszabályokhoz,
és szokásokhoz, hanem hangoztatják és védik azokat. Emiatt
sokszor tűnnek erénycsősznek, öntudatosnak, az "igazság
bajnokának". A rendszerességhez és a szabályossághoz való
ragaszkodásuk sokszor már karikatúrává válik, elvesznek a
részletekben, a formákban, és nem tudnak az élet lényegével
törődni. Azért ragaszkodnak szigorúan a szabályokhoz, mert ezek
visszatartják őket, és megvédik önnön késztetéseiktől. Az
előírásoktól nem szabad egy tapodtat sem eltérniük, mert akkor
kiteszik magukat és másokat is annak a keserű indulatnak és
csalódott dühnek, amit valójában éreznek. Ennek a zavarnak a
lényege, hogy általában beszűkül a meleg és gyengéd érzelmek
kifejezésre juttatásának képessége. Prefekcionizmusuk
megakadályozza, hogy az életről a "teljes képet" meg
tudnák ragadni, s ragaszkodnak ahhoz, hogy mások is úgy intézzék
a dolgaikat és úgy gondolkodjanak, ahogy ők. Túlhajtottan
igyekeznek a munkában teljesíteni, anélkül, hogy ebből igazi
örömük lenne, és csak látszólag határozottak.
A
kompulzív személyiségzavar a kényszeres személyiségvonások
maladaptív és szélsőséges megnyilvánulását jelenti, amely
különböző mértékben okozhat szorongást és működésbeli
zavarokat a társas élet és/vagy a foglalkozás területén. A
kompulzív jelleg pedig megnyilvánulhat gondolkodásban,
érzelmekben, eszmékben és viselkedési késztetésekben, amelyeket
az érintett személy nem képes megváltoztatni vagy kiiktatni, még
akkor sem, ha egyébként igen erősen akarná. A zaktivitás
parancsoló, akarattól függetlenedő akár gondolatok akár
cselekedetek formájában képezi a dolog lényegét. Az obszesszió
egy folyamatosan meglévő, ritualizált gondolkodási mintázat,
gondolatok, képek szavak, vágyak tudatba tolulása, az érintett
személy szándéka ellenére, aminek a tudatos és szándékos
eltávolítására nem képes. Emiatt kétkedés, a teendők
halogatása, tétovázás és határozatlanság jellemzi általában,
s a betegnem tudja önszántából befejezni a gondolatsort.
A
személyiségzavar fő jellemzői:
1., perfekcionizmus, mely a
feladatmegoldással már ütközik, azt zavarja. például nem képes
a dolgát befejezni, mert annyira nyilvánvalóan magasra emelte
önmagával szemben a követelményeket
2., hajlamos elveszni a
részletekben, szabályokban, sorrendben, szervezésben, listákban,
s közben a lényeges dolgot képtelen intézni.
3., ésszerűtlenül
ragaszkodik ahhoz, hogy mások hozzá hasonlóan csinálják a
dolgokat, vagy alaptalanul kizár másokat a tevékenységéből,
mert azok meggyőződése szerint úgysem fogják helyesen csinálni
a dolgot.
4., excesszív módon feláldozza magát a munkának és
produktivitásnak, s közben kizárja a pihenést, szabadidős
tevékenységet és barátkozást, emberi kapcsolatokat az életéből,
s nem anyagi-gazdasági okai vannak ennek.
5., határozatlanság:
elkerüli, halogatja vagy elnyújtja a döntéshozatalt: például
valaki nem köt meg, vagy nem ír alá egy szerződést időben, mert
felesleges részleteken kérődzik, de nem arról van szó, hogy
valóban olyan a helyzet, hogy indokolt lenne meghallgatni mások
tanácsát vagy valóban szükség lenne mások bátorítására.
6.,
túlságosan lelkiismeretes, aggályos és rugalmatlan erkölcsi,
etikai és értékrendi kérdésekben, amiért azonban nem kultúrális
vagy vallási indentifikációja felelős.
7., nem tud
nagyvonalúan időt, pénzt, vagy ajándékot áldozni, hacsak nem
származik ebből személyes nyeresége.
8., használt vagy
értékét vesztett tárgyakat képtelen kihajigálni, még akkor
sem, ha azoknak nincs semmilyen szentimentális jelentőségük.
Fő
jellemzői a rendszeresség, nyakasság, fösvénység, a
perfekcionizmus, a pontosság, az aprólékosság,
intetllektualizálásra való hajlam, lemondásra való készség.
Kényszeres személyiség, mely merev, hajthatatlan, aki nem eléggé
alkalmazkodó, feltűnően lelkiismeretes és szokatlanul komoly
akadályokkal is megküzd. Általában tisztelik a rendet és
szorgalmat, megbízhtók, és magas etikai és teljesítményi mércét
állítanak maguk elé. Eléggé gyakorlatiasak, precízek, morális
kérdésekben túlzottan merevek, lelkiismeretesek, a szorongást
nagyon rosszul tűrik. Gyakori elképzelésük, hogy gondolati úton,
mágikus gondolkodási képességek igénybevételével képesek
ellenőrizni és befolyásolni másokat. Stressz vagy szélsőséges
követelmények által jellemzett helyzetekben e tulajdonságok
tüneti viselkedéssé állhatnak össze, amely rituális jelleget
ölthet. Szerencsére ritkán van jelen egy egy betegben az összes
tünet.
A kompulzió tartósan fenálló,
ritualizált-szertartásos viselkedés, néha bizarr és
irracionális, és a beteg tudatosan sem választani, sem elhagyni
nem képes. A bizarr viselkedés nagyon szembetűnő lehet, de
gyakrabban inkább csak az aprólékossággal, merevséggel,
túlszervezettséggel és jól ellenőrzöttséggel jellemzett,
enyhébb kényszeres ceremóniákkal találkozunk. A kényszeres az
érzelmei felett komoly ellenőrzést tart fenn, és "lapos"
érzelmi képet sugároz. Viselkedése rugalmatlan, aspontán,
mozdíthatatlan, nyakas önfejű és a szükségesnél
szertartásosabb. Szükségét érzi a biztonságnak, garanciának és
a teljes tökéletességnek, ez viselkedésének rögzült
vonása.
Viselkedésük jellemzői: A kényszeresek komor
és szigorú viselkedése eléggé szembetűnő. Ez nem azt jelenti,
hogy tényleg rosszkedvűek vagy levertek, inkább a rájuk jellemző
szigorúságot és komolyságot hivatott közvetíteni. Testtartásuk
és mozgásuk is feszességet és az érzelmek szoros kontrollját
tükrözik.
A kényszereseket mások szorgalmasnak és
hatékonynak, ugyanakkor rugalmatlannak és nem kezdeményezőnek
látják. Sokan egyenesen úgy vélik, hogy önfejűek, fukarak,
bírvágyók, s nem kreatívak, "nincs képzelőerejük".
Jellemző rájuk, hogy hajlanak a kérődzésre, határozatlannak
tűnnek, könnyen felbolygatja őket ami szokatlan, s eltér a
megszokott rutintól. Tudnak kitartóan és szorgalmasan dolgozni,
munkájukban alaposak, aprólékosan gondosak. Néha tényleg
módszeresek és alaposnak látszanak, de mások ezt nemritkán
kidcsinyességnek és haszontalannak vélik. A szervezettség és
hatékonyság igen fontos a számukra, de rigidek és állandóan a
szabályokat hangoztatják. Emiatt a többi ember perfekcionistának
és fontoskodónak tartja őket. Társas viselkedésüket udvariasság
és formalitás jellemzi. Nagyon "odafigyelnek" mások
rangjára, státuszára, és őrzik a tekintélyüket, "nem
ereszkednek le". Nagyon jellemzően másként viselkednek
"feljebbvalóikkal" és "alárendeltjeikkel". A
felettük állókat mindenáron meg akarják győzni alaposságukról
és hatékonyságukról, igen jólesik nekik a tekintélyfiguráktól
kapott elismerés és biztatás, mert keményen szoronganak.
Alárendeltjeikkel szemben viszont autokratikusak és számonkérők,
sokszor gyerekesen fölényeskedők és öntudatosak. Lekicsinylő és
lehengerlő modorukat rendszerint szabályokba és előírásokba
"öltöztetik". Nem szokatlan, ha agresszív szándékaikat
a szabályok vagy náluk komolyabb autoritásuk mögé
rejtik.
Önjellemzés és panaszok: Az önvizsgálatot
egyáltalán nem tartják fontosnak, az szerintük az éretlenség és
határozatlanság jele. Saját magukat lelkiismeretesnek, lojálisnak,
önzetlennek, szerénynek, felelősség- és kötelességtudónak,
lelkiismeretesnek látják. Nemcsak elfogadják intézményi
feletteseik véleményét, hanem azt hiszik, hogy azok követelései
és elvárásai "korrektek". Azonosulnak a
megszorító-kényszerítő elvárásokkal, és úgy internalizálják
őket mint saját elfojtott impulzusaik ellenőrzésének
eszközeit,és mások viselkedésének befolyásolásában ezekből
indulnak ki. A feletteseik, hivatali-munkahelyi elöljáróik
kiszolgálása okán sokszor kapnak ők is viszont-támogatást
azoktól, s ez megerősíti nyilvánvalónak látszó
engedelmességüket és öntudatosságukat.
Jellemző rájuk, hogy
egyformán szigorúak és kritikusak mások és önmaguk
megítélésében. Szeretik fennen hangoztatni a kötelességtudatot,
és még inkább azt, hogy ne okozzunk másoknak kellemetlen
érzéseket. Igaz ugyan, hogy bizonytalanságot és bűntudatot
éreznek, ha nem sikerül elérniük eszményi céljaikat, mégsem
tudják, hogy éppen a saját ambivalenciájuk, a tudattalan
engedetlenségi vágyuk gátolja meg őket a célkitűzéseik
megvalósításában. Határozatlanságukat racionalizálják: "bölcs
dolog előbb gondolkodni, s csak azután cselekedni", vagy
"várni kell a cselekvéssel, amíg az ember nem biztos annak
helyénvalóságában", vagy "igen nagy céljaim vannak,
nem kapkodhatom el a dolgot". Ezek a gondolati klisék pusztán
arra a tudattalan vágyra utalnak, hogy szeretnének megszabadulni
azoktól a feszes kötelékektől, amik az életüket
megbéklyózzák.
A kényszeresek nagyon szemrehányóak
tudnak lenni azokkal akik "frivolak és ösztöneik után
mennek". Az érzelmi megnyilvánulásokat éretlenség és
felelőtlenség jeleninek tekintik. Szerintük objektív és
időtállóan korrekt standardokkal kell mérni az embereket, és a
másokhoz való viszonyulást, "kialakult" értékeknek és
szokásoknak kell meghatározniuk, nem pedig személyes
elfogultságoknak. Soha nem képes felismerni, hogy másokat is
ugyanazon szabályok alapján akar megítélni, mint önmagát,
vagyis azért ítél meg másokat szigorúan és keményen, hogy
önmagát meggyőzze: igenis ezeket a szabályokat be lehet és be is
kell tartani. Azt hiszi, ha mások rebellis indulatait sikerült
megfékezni, akkor talán bízhat abban, hogy a sajátjaival is
sikerrel elbánhat.
Látszólag meggondoltak és
kiegyensúlyozottak, a mélyben azonban tele vannak ambivalenciákkal
és konfliktusokkal. Ez pedig veszélyezteti a gondosan őrzött
látszategyensúlyt. Ezt pedig meg kell védeniük. Biztonságukat és
vigaszukat a "hatalmasoktól" várják, ezért mindenáron
meg kell akadályozniuk, hogy ezek kegyeit és oltalmát elveszítsék.
Ezért nem vállalják a legkisebb kockázatot sem, és a legnagyobb
biztonságra törekszenek, nehogy valamilyen váratlan esemény
megzavarja az egyensúlyukat.
Nehéz féken tartaniuk a
belülről jövő impulzusaikat. Ezért ezeket átalakítják vagy
"bezárják". E negatív késztetések átalakításának
két eszköze: az identifikáció és szublimáció. Ha a kényszeres
személyiség talál egy "büntető" attitűdű
tekintélyszemélyt, akit felülmúlhat, akivel versenghet, akkor a
mások iránti hosztilis késztetéseit "igazolhatja", és
még elismerést is kaphat. Például egy idősebb testvér,
szüleivel azonosulva, "beszáll" öccse fegyelmezésébe,
"megrendszabályozásába". A kényszeres személy
öntudatos moralitása is ugyanerre a folyamatra utal.
A
kényszeresek számára a tudatosan tűrhetetlen ellenszenv és
agresszív érzések sokszor társadalmilag elfogadott módon,
például foglalkozás/hivatás (bíró, ügyész, katona, pap,
sebész) keretén belül juthatnak kifejezésre. A kegyetlenül
moralista pap, vagy a "szerető" de túlkontrolláló anya
szerepei is általánosan ismert módozatai a rejtett hosztilitás
"átöltöztetésének".
Sok kényszeres viselkedik
úgy túlságosan udvariasan és már már behízelgően, még olyan
helyzetekben is, amik a legtöbb emberben frusztrációt és haragot
keltenek. Mivel nem merik kitenni igazi érzéseiket mások dühének
vagy elutasításának, olyannyira le kell ezeket kötniük, hogy
éppen az ellentettjeik jönnek a felszínre. Elzárják érzelmi
reakcióikat és érzéseiket, megpróbálják biztosítani, hogy ne
reagáljanak úgy, ami meghökkenést vagy csalódást okoz másokban.
Ha a tekintélyszemélyek által velük szemben állított
elvárásokat megszegték vagy nem tudták teljesíteni, nemritkán
bizonyos ritualisztikus cselekvéssorokkal "teszik meg nem
történtté" a rossz vagy "gonosz" viselkedésüket,
cselekedetüket. Ilyen módon keresnek feloldozást "bűneikre",
és próbálják visszanyerni mások jóindulatát, kegyét, amit
olyan félelmetes nélkülözniük.
Viselkedésüknek legfőbb
hajtóereje a rosszallástól való félelem és az aggodalom,hogy
tettek miatt elítélik és megbüntetik őket. Azt hihetnénk, hogy
annak aki "betartotta a szabályokat" és "rendesen
viselkedett" nem kellene félnie a szemrehányástól, és
ellazulhat. Ez azonban azért nem sikerülhet, mert konformitásuk és
alkalmazkodásuk csak álarc, amely mögött a lázadás és
önérvényesítés mélyen elfojtott késztetései rejtőznek, és
attól félnek, hogy ha ezek felszínre kerülnek, akkor heves
nemtetszéssel találkoznak. Bizonyos szinten átélik viselkedési
megnyilvánulásaik "megjátszottságát" és hamisságát,
ezrét képzeletük folyton emlékezteti őket a felszínes
magatartásuk és a mögötte lévő hosztilitás ellentmondásának
"elképzelhető következményeire". Akármennyire
"tökéletes" is a viselkedésük, belső kétségeik,
ambivalenciáik megmaradnak.
The Doctor