Elkerülő személyiségzavar

Az elkerülő személyiségzavar fő jellemzője a többiekkel szembeni távolságtartás, elkerülés, "kívülállóvá" válás. Ők azok akik aktívan fordulnak el a társkapcsolatoktól, kerülik azt. Az elkerülő személyiség "kívülállóvá" válásának oka: túl érzékenyen reagál a társas tér ingereire és mások érzéseire, hangulatjelzéseire, főként ha ezekből visszautasításra vagy megalázó utalásokra következtet. Szorongás tölti ki gondolataikat és zavarja meg viselkedésüket, s azért tartanak távolságot, hogy kivédjék az előre elképzelt lelki fájdalmat. Szemben például a passzív szkizoid személyiséggel aki azért kerül a margóra, a közösség peremére, mivel nincs meg a kellő érzelmi képessége, ami sikeres társkapcsolatokat tenne lehetővé, s így állandósult reaktív tompaság, kietlen érzelmi élet, pontatlan-homályos gondolkodás jellemzi, addig az aktív elkerülő személyiség azért kerül a társadalmi élet szélére, mert ő tartósan és rendszeresen túlreagál, feszülten éber, kapcsolataiban bizalmatlan, affektív élete diszharmónikus és ez gondolkodását is megzavarja.

Az ilyen személyiségzavarban szenvedők számára tűrhetetlen feszültséget okoz mások társasága. Elemi belső szükségletük a mások és önmaguk közötti távolságtartás. Valamilyen mágikus kört vonnak maguk köré, amelyen belülre senki sem léphet. Nem akarnak kapcsolatba bonyolódni, nem kell nekik senki, nem engedik, hogy mások hassanak rájuk. Általában hajlanak mindenféle érzelem elfojtására, sőt már azok létét is tagadják. Kibúvót keres, óvatoskodó, halogató. Az elutasítással szemben túlérzékeny, kapcsolatokba akkor hajlandó csak lépni, ha jó garanciák vannak a kritika nélküli elfogadásra, s jellemző rájuk még az önbizalomhiány is. Már a korai felnőttkorban megjelenik.

Elkerülő személyiségzavar létéről akkor beszélhetünk ha az alábbiak közül legalább négy megvalósul:
1., kritikára, egyet nem értésre könnyen megsértődik
2., nincsenek közeli barátai vagy bizalmasai (vagy csak egy ilyen van), s azok is a legszorosabb rokonság tagjai közül kerülnek ki
3., addig nem enged közel magához senkit, amíg nem biztos abban, hogy szeretik
4., kerüli az olyan társadalmi, hivatás- és foglalkozásbeli tevékenységeket, amelyek érdemi interperszonális kapcsolatokkal járnak, és például még az előrelépést is visszautasítja, ha az fokozottabb társadalmi szerepléssel jár
5., társas helyzetekben félénk és szűkszavú, mert attól fél, hogy valami nem megfelelőt vagy bolondságot mond, vagy képtelen például egy kérdésre válaszolni
6., fél attól is, hogy mások jelenlétében zavarba jön, s ezt elpirulással, sírással vagy a szorongás jeleinek kimutatásával elárulja
7., lehetséges nehézségeket, fizikai veszélyeket vagy kockázatokat eltúlozza, amelyek valamilyen egyébként megszokott, de az ő szokásos rutinján kívül eső tennivalójával járhatnak; például lemondja társasági terveit, mert elővételezi, hogy már az odajutás olyan erőfeszítésbe kerül, hogy ki fog benne merülni.

A személyiségzavar klinikai képe:: különösen érzékenyek a lekicsinyléssel és a megalázással szemben. Magányukat és elszigeteltségüket mélyen átélik, és erős, bár sokszor elfojtott vágyat éreznek az elfogadás iránt. Azzal együtt, hogy kapcsolatokra és tevékeny társas létre áhítoznak, félnek mások kezébe tenni a sorsukat. A többi embertől való elkülönülés tehát nem késztetéshiányból vagy érdektelenségből fakad, hanem aktív és énvédő visszafogottságból. Mivel érzelmeiket nem tudják nyíltan kifejezni, ezek összetorlódnak, és a fantáziájukat táplálják. A tehetségesebbek intellektuális vagy művészi tevékenységben szublimálják szeretet és közelség iránti vágyaikat. Sajnos az elszigetelődés és a védekezéses visszahúzódás tovább növeli problémáikat. Feltűnően feszült és félénk viselkedésük miatt sokszor válnak nevetség vagy gúny tárgyává, s ez nemcsak azt erősíti meg, hogy nem bízhatnak másokban, hanem felszakítja a múlt sebeit is.

Viselkedés:: Félénkség, szorongásos viselkedés jellemzi, s nemcsak sután és kényelmetlenül érzi magát a társas térben, hanem igyekszik aktívan kimaradni a személyközi kapcsolatokból. Eléggé terhes vele az érintkezés, mert diszkomfortja és bizalmatlansága miatt olyan "ellenőrző" manővereket hajt végre, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy az, aki kapcsolatokba kerül vele, valóban barátságos érzetű-e, vagy netán a biztonságát fenyegeti. Futó érintkezésben félénkek, visszahúzódnak, néha talán hűvösen visszafogottnak és különcnek tűnik. Alaposabb ismeretség után azonban már kiderül túlérzékenysége, sértődékenysége, örökös kibúvókeresése és bizalmatlansága.

Beszédük általában lassú és visszafogott. Sűrűn tétováznak, mondataik félbehagyják, vagy eleve töredékesen fogalmaznak. Gondolkodásuk homályos és körülményes lehet, gyakran időzik zsákutcában. Mozgásosságuk erősen ellenőrzött vagy visszafogott, bár néha periodikus kitörések jelennek meg, gyors, szaggatottan "ideges" és heves mozgásokkal. Érzéseiket nem teregetik ki, s főként a szorongás és a düh visszatartása jelent számukra komoly erőfeszítést.

Énkép, panaszok: Mások érzéseinek és szándékainak a legapróbb jeleit is érzékenyen "fogják". A védekezés miatt azonban annyi ingert kell feldolgozniuk, hogy az igazán lényeges környezeti történésekre sokszor nem tudnak kellő figyelmet fordítani. Mindezen információtömeg nemcsak a gondolkodást zavarja meg, hanem az érzelmi diszharmóniát is fokozza, és így még nehezebben lesznek megoldhatók a hétköznapi élethelyzetek és feladatok. Ez a leghangsúlyosabban éppen a társas térben érvényesül, mert ott éleződik ki leginkább az elkerülő perceptív érzékenysége és érzelmi zűrzavara.
Rendszerint szorongónak, rosszkedvűnek, nehézkesnek, ellenszenvesnek, magányosnak és elszigeteltnek jellemzik és tartják magukat,és félelemmel, bizalmatlanul nézik a többi embert, mert azok "kritikusak, hamisak és megalázóan viselkednek velük".
Különösen lényeges üresség- és deperszonalizációs érzésük, s mivel befelé fordulók és önvizsgálatra hajlók, többnyire bizonytalanok identitásukban és értékeikben. Emiatt aztán nemcsak másokkal, hanem önmagukkal szemben is átélhetik az elidegenedést. Az élet nem valószerű, énképük az önmaguknak tett szemrehányások miatt kisebbségi érzésekkel terhelt.

Az a legfontosabb céljuk, hogy a valódi vagy képzelt lelki fájdalmakkal szemben megvédjék magukat, ezért kerülik azokat a helyzeteket amelyek megalázóak lehetnek, melyek elutasítást hozhatnak. Hasonló fenyegetést képviselnek saját agresszív és affektíve töltött késztetéseik, mert ezek kinyilvánítása is elutasítást válthat ki. Emiatt belső késztetéseiket tagadniuk és fékezniük kell.
Belső konfliktusuk a bizalmatlanság és szeretetvágy közötti küzdelem: áhítják a közelséget, tudnak szeretetet és melegséget mutatni, de nem képesek szabadulni a gyanútól, hogy ez majd csalódáshoz és fájdalomhoz vezet. Önbizalomhiányuk miatt kimaradnak a versengésből, mert úgy gondolják, hogy az autonómia és függetlenség erőltetése csak kudarchoz és megszégyenüléshez vezethet. Minden út számukra el van torlaszolva konfliktusokkal: önállóak azért nem tudnak lenni, mert nincs elég önbizalmuk, másokba pedig azért nem kapaszkodnak, mert nem bíznak bennük. Tehát sem önmaguktól sem a többi embertől nem tudnak biztonságot, vigaszt és örömöt szerezni.

Két szélsőség csapdájában vergődnek: el akarják kerülni a külső kényelmetlenségeket és a belső ürességet. A külvilágtól való elfordulás azonban nemigen hoz békét és nyugalmat, mert az önvádlás. lelkiismeret-furdalás, az önmaguknak tett szemrehányások miatt a szégyen-, értéktelenség- és megalázottságérzéseik csak erősödnek.
Fő foglalatosságuk, hogy megtörjék, megszüntessék vagy elfojtsák a fájdalmas gondolatokat és érzéseket. A szorongások, vágyak és késztetések megfékezése, tagadása, átalakítása és eltorzítása miatt affektív életük még inkább diszharmonikussá és zaklatottá válik, és minden erőfeszítésük ellenére időnként be-betörnek lelkükbe a fájdalmas érzések és fenyegető gondolatok. Egyetlen megoldásul az érzések elfojtása kínálkozik, s ez felelős az elkerülő személyiségre jellemző "látszólagos érzelemmentességért", színtelenségért, érdektelenségért, ami mögött valójában azonban belső nyugtalanság és heves indulatok lakoznak.

Bizalmatlanságuk oka, azt tanulták korábbi élményeikből és tapasztalataikból, hogy a világ idegen, hideg és megalázó, az ő képességeik pedig elégtelenek ahhoz, hogy reményük legyen az életben az örömre és békére. Akármerre fordulnak megalázást és sértést várnak. Éberségük fokozásával akarják elérni, hogy ne váljanak nevetség tárgyává, ne tudják megalázni őket. Persze talán az a legkínosabb számukra, ha magukba néznek, mert ott sem találnak megnyugvást, mert nincs semmi, amiért csodálhatnák magukat.
Emiatt kerülik a megmérettetést és szenvedést, "nincs szükségük semmire", "nem függnek senkitől", és tagadják a vágyaikat, de önmagukat sem tudják szeretni. Az élet tehát negatív élmény számukra, mindegy, hogy kifelé pillantanak: a világra, vagy befelé: önmagukba.
Az interperszonális közegben emiatt tevőlegesen elkülönülnek, szükségét érzik a távolságtartásnak, a másokkal minél kevésbé odaadó kapcsolatnak. Lehetőség szerint kerülik a másokkal való személyes kapcsolatot, hacsak nem egyértelműen garantált, hogy semmi sem fenyegeti törékeny biztonságukat. Amennyire még összetartott a személyiségük, azt arra használják, hogy visszahúzódjanak és éberen figyeljenek minden olyan a magányukba való betolakodásra, ami szégyent, kiábrándulást, veszteséget hozhat.

 The Doctor